Csak ülök és mesélek...
Eljött a 2014-es év vége! Nagyon sok minden történt, megpróbálom folyamatosan leírni.
Ahol eddig laktam, muszáj volt eljönnöm, mert ikerbabák születtek a gyerekek mellé, és el kellett adni a lakást. Erről nem akarok többet írni, mert csodás otthonom volt, az unokáim és gyermekeim közelében. Meg kell még jegyeznem, hogy csodálatos emberek a tulajdonosok. Mai napig is szeretettel gondolok rájuk.
Ahol most lakom, nagyon rosszul indult. Lerobbant, piszkos, és elhanyagolt volt, melynek rendbetétele benne volt a bérleti költségben (illetve még benne van). Mikor rátaláltam, akkor egy volt munkatársam szólt, hogy felvétel van egy könnyebb munkára, próbáljam meg. Megjegyzem, már dolgoztam itt, és szerettem is. Sikerült. A régi munkakörömben, de délelőttösként sikerült a felvételem, igaz, csak december 31-ig.
Itt egy zárt közösségbe kerültem, ahol ki kellett vívni a helyemet, ami talán úgy, ahogy, de sikerült is. Két csodás munkatársnőm barátságát is elnyertem, mely mindent megért.
Új lakásom időközben szépen kialakult, már igazán jó, és szép lett. Kezdett hasonlítani az otthonra. Mikor már végre otthonomnak éreztem, hazajött a tulajdonos, és elkezdte árulni a házat.
Vége lett a nyugalomnak. Ki-be járkáltak a leendő vevők, akik csak megnézték, fényképezték, és elveszett az otthon intimitása. Kicsúszott a lábam alól a talaj. Már nem élhettem az idősek nyugodt, lassú, biztonságot akaró életét, amit az ember az otthon biztonságában élvezhet. Idegenek járkáltak ki-be a lakásban, amit kicsit magaménak is éreztem, hiszen nagyon sok, a tulajdonomat képező tárgyak, bútorok voltak benne.
Azt hiszem, még a legmegátalkodottabb ellenségemnek sem kívánom, hogy ilyen körülmények között kelljen élnie.
Felmerült bennem a gondolat, hogy haza kellene menni. De itt vannak az unokáim. Már nagyon hozzájuk szoktam, és Ők is hozzám. Életem értelmei, akikért érdemes vállalni egy kis kellemetlenséget. Itt élnek a gyermekeim is, és ha a lányom hazalátogat az unokával, sokkal közelebb vagyunk a repülőtérhez. Ráadásul van két szoba, sőt van egy kis kamrám is, ahova el tudom tenni az élelmiszert.
Mindezen kényelmetlenségek mellé kiderült, hogy mind a két szememen szürke hályog van, meg kell műteni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csodálatos, becsületes, és nagyon jó, kedves doktornő műtött.
Szeretnék még megemlékezni arról a kedves emberről is, akinek a dolga az volt, hogy a nála jelentkező, szemüveget készíttető embereket megvizsgálja. Ritkán találkozni ilyen emberrel, aki lelkiismeretesen tanácsolta, hogy az ott rendelő szemész orvossal beszéljek a műtétről.
Hát így kerültem a műtétre, melyet Bicskén csináltak. Maga a műtét nem tartott 20 percig, és kellemes meglepetés, hogy nem injekcióval adták be az érzéstelenítőt. Végig ébren kellett lenni, hiszen a Doktornő mondta mit kell tennem.
Nagyon jó érzés volt, hogy a kisebbik fiam vitt el, aki nagyon-nagy türelemmel várta ki a műtét végét, és cipelt a vizsgálatokra.
Most nagyon jól látok a bal szememmel, és a jobb szememet is műteni fogják február elején, de már Budapesten.
Aztán a munkahelyemen bejelentették, hogy a Kormány nem adja meg a támogatást a rokkant munkára, így lecsökkentik a munkaidőt 4 órára. Na, mondanom sem kell, hogy most csúszott ki csak igazán a lábam alól a talaj.
Eddig is épp, hogy csak fenn tudtam tartani magam, persze sok segítséggel. Most igazán nem tudom mi lesz. Persze a fizetés is a négyórás minimálbér, és nagyon bizonytalan a munkahely működésképessége is, ha a Kormány nem támogatja az ilyen beteg embereket, rokkantakat, fogyatékossággal és hasznosság válni akaró embereket foglalkoztató munkahelyeket.
Mindent összefoglalva, ez az év nem éppen kirívóan a legszebb évekhez tartozik. Még is, hálás vagyok Istennek, hogy a szükség idejében velem van, nem hagy el. Bízom, és hiszek abban, hogy amikor kell, akkor segít.
Ha visszagondolok az elmúlt 5 évre, akkor talán ebben az évben értem el, hogy az Unokáim sokat vannak velem, a gyerekeim sokszor látogatnak. Olyan munkám van, amelyet el tudok végezni a legkisebb fájdalom elviselésével, és olyan helyen lakom, amely majdnem olyan, mint otthon. Mikor nem járkálnak itt, még otthonnak is nevezhető.
Ebben az évben kezdtem el a tutorialokat (leckéket) elkészíteni. Sok olyan képszerkesztő társat ismertem meg, akikről addig csak honlapjuk által volt egy kevés fogalmam, azaz megfoghatatlanok voltak.
Itt is ért fájdalom. Drága Ibolyám, képszerkesztő Barátnőm meghalt. Csodás, önzetlen, barátságos, segítőkész ember volt. Isten elvitte magához, mert Neki kellenek a jó emberek. Emléke szívemben örökké él, és élni fog.
Sok gondolkodás után, képszerkesztő társam bátorításával magam is elkezdtem készíteni leckéket. Van, amit elkészítenek, van, amit nem. De azért nagyon örülök, hogy sikerült ezt is elérnem, hiszen imádom ezt a hobbit. Ha sikerül nekem is átadnom valamit abból a tudásból, amit a többiektől sikerült megtanulnom, már megérte.
Már nyugodtabban, és telve kíváncsisággal nézek a következő év elé. Azon gondolkodom, hogy sikerül-e az anyagi helyzetemnek megfelelő lakást bérelni, nyugodt lesz-e az otthonom, visszaállunk vajunk 6 órás munkára a munkahelyemen? Milyen lesz majd a látásom a másik szemem műtétje után? Mi lesz, mit hoz a jövő?!
